A diadalív árnyékában

Értékelés: 10/10

Ajánlott: 18+ (értelmi és érzelmi érettséggel rendelkezők számára); történelem és/vagy pszichológia iránt érdeklődőknek

Csontig hatoló, megrendítő olvasmány. Akit egy kicsit érdekel a történelem részletessége, az emberi lélek rejtelmei és az emberi kapcsolatok bonyolultsága és egyszerűsége, az egyszerűen nem hagyhatja ki ezt a könyvet!

Nem először gondolkodtam el azon, hogy mennyi minden múlhat egy ember élete, és milyen apróságok is megváltoztathatják gyökeresen az egyén sorsát, de ez a mű magas szintre emelte a "véletlenek" szerepét.

Aki segítőjobbot nyújt, a legjobb szándékkal közeledik embertársaihoz, azt árulják el a legaljasabb módon, és az tud néha a legaljasabb lenni, akinek a legnagyobb szívességet teszik. Aki a legtöbbet köszönheti a segítőnek, az néha a leghűtlenebb és néha a legkétszínűbb.

Csodás embereket, igazi embereket teremt meg Remarque.

Ravic igazi ember. Vannak jó és rossz tulajdonságai, egy jellem, aki cinikus, aki már mindent látott, mindent átélt, aki azt hiszi, hogy nincs többé semmi, ami meglepheti. És amikor mégis lehetőséget kap, hogy az élete változzon, hát... Úgy tesz, mint egy ember: tétovázik. Nem ostoba mesehős, aki naiv, és mindig mindent elhisz és felismer. Nem is egy idióta, aki mindig mindent elszalaszt. Tétovézik, bizonytalankodik, de vállalja azt, amit vállalnia kell.

Nem tökéletes, de jó ember. Lelkiismeretes orvos, nem ítélkezik a megesett protituáltak felett, sem a gazdag úriasszonyok felett. Végzi a dolgát, és segít, folyton folyvást segít. Mintha a fogát húznák - de senkit nem hagy cserben.

Ravic olyan karakter, aki valóságos, aki az utcán is szembejöhetne velünk. A legnagyobb tragédiája, hogy túl hamar megtörtént vele mindaz, ami az ember életét derékba törheti.

Ravic olyan férfi, aki érti a női lelket is, érti az emberi kapcsolatokat is, de nem törődik a történelem sodrásával. Számára a kitörő háború talán csak mellékes, elhanyagolható dologgá silányodik 1939 szeptemberében. Mindent látott, mindent átélt, mindent megtapasztalt már - negyvenévesen épp olyan rezignálttá vált, mint egy nyolcvanéves aggastyán.

Ravic ellenpólusa Joan Madou. A múltjáról kevés dolog derül ki, de nem is az a fontos: Joan a jelennek él, a múltja nem határozza őt meg olyan mértékben, mint Ravicot. Joan a carpe diem régi elve szerint létezik, mindent és mindenkit képes szeretni.

Nem kétlem azonban, hogy közte és Ravic között igazi szerelem volt. Kettejük utolsó jelenete egybe sűriti az elmúlt évszázadok összes szerelmi jelentét. Megtestesíti, hogy ilyenkor mennyire egymásra utalt is lehet az ember, magában hordozza egyszerre a szerelem és az emberi lét végének közelségét. Ettől a jelenettől kezdve már mi, olvasók sem reménykedünk semmiben. Amikor a hatóságok felszámolják az Internacionalt, mindent felszámolnak. A fizikai térben csak az emigránsok, a jobb életet keresők búvóhelyét, menedékét teszik tönkre, de érzelmi téren Ravic és Joan szerelme is felszámolódik véglegesen.

Mégis, az egyéni sorsok alakulása csalt könnyeket (és nem is egyet) a szemeimbe - az International utolsó vendégeinek, Veber doktornak, Joan színész szeretőjének további sorsa. A világégés minden ki életét meg fogja változtatni, és egyikük se tehet ellene semmit.

Mi történt vajon Rosenfelddel, a műkincskereskedővel? Az új Aron Goldberggel? Vajon Sternék átjutottak szerencsésen Amerikába? Ugye Veber nem esett el a fronton?

És Ravic... Ő vajon mit tud még ép ésszel túlélni?